Azt hiszem itt az ideje, hogy kiírjam magamból az érzelmi oldalát a dolognak.

A hosszú történet soksok éve kezdődött. Jött, és felforgatta az életemet. Barátságnak idult, aztán valahogy kiderült, hogy több ez annál. Elindult a hullámvasút. Hol sokat találkoztunk, hol egyáltalán nem, aztán lopott csókok, kihasználatlan lehetőségek. Lépni kellett volna? Talán. Mélyebben magamba kellett volna néznem? Talán. Rá kellett volna kérdeznem dolgokra? Talán. És még milliónyi talán van ebben a történetben.

Az együtt töltött idő mindig értékes volt, a kezdettől fogva. Izgalmas, okos, érdekes embert ismerhettem meg. Sokszor mikor találkoztunk, csak hallgattam Őt. Órákig képes lettem volna szótlanul figyelni rá. Aztán jöttek azok az időszakok amikor nem nagyon találkoztunk. Fura, hogy ezek alatt az időszakok alatt mindig hiányzott. Aztán ismét emelkedő ívre állt a dolog. Gyakori találkozások, beszélgetések. Ez így ment soksok évig.

Mindig incselkedtünk egymással. Számtalanszor megbeszéltük,mit csinálnánk a másikkal, ha egyszer talán lenne rá lehetőségünk. És lett. És csodás volt minden eddigi alkalom vele.

Furcsa hogy sosem zavartak vele kapcsolatban olyan dolgok amik mást esetleg zavarnak, zavarnának egyilyen helyzetben. Nem voltam szégyenlős előtte egy percig sem, szinte az első perctől természetes volt az érintése a teste,mindene. Furcsa érzés.

És ami még furcsább, hogy ha nem jelen állapot uralkodna körülöttem bevállalnám ezt az egész kapcsolatot. Sokmindent feladva miatta. Az Ő játékszabályaival. Kemény vállalkozás lenne, de egyre inkább úgy érzem megérné. És megint a HA.......nem a jelen helyzteben lennék. Talán ha néhány évvel ezelőtt alakulnak így a dogok, teljesen más fordulatot vett volna az életem. Bár az akkori eszemmel valószínűleg nem így álltam volna hozzá a dologhoz. Nem vállaltam volna az Ő játékszabályait, néhány dologban változtatni is akartam volna rajta. De nem kell, ma már tudom. Ha az út megvan valakihez azt nem szabad elhagyni és új ösvényt vágni. Az már nem az eredeti út. És ez rá hatványozottan igaz! Vele csak egyetlen feladata van az embernek, ha meghódította. Fogadja el Őt olyannak amilyen és szeresse nagyon, legyen mellette amikor kell, és tudja mikor nincs rá szükség és csak láb alatt van. Pofon egyszerűen hangzik ugye? De nem az.

Kemény meccs lenne, de úgy érzem megérné. Megérné, mert jó ember, és nagyon tud szeretni. Egy-egy elejtett mondatából néha arra következtetek, hogy Ő is el-eljátszik a gondolattal. Persze ebben nem vagyok biztos, pláne mivel róla van szó. 

De mivel jelen helyzetben ez enyhén szólva nem egy kivitelezhető dolog, ezért jó mélyre raktározom magamban az érzéseket, és ha vele vagyok szabadon engedem kicsit őket.

Talán túl racionális vagyok a kapcsolatok terén, talán túlságosan féltem és félek az új és bizonytalan dogokól, talán túl nagy kihívásnak ítéltem meg Őt.

Talán előbb kellett volna mérlegelnem, és lépnem.

Így egyenlőre marad a szex, amit imádok vele. És egy hely bennem, ahova jól elzárok minden fönt leírt dolgot. Őrzöm és nem adom! Hallgatok, és értékelek mindent ami van. Az időt amit rám szán, az érintéseket, a szexet vele, a játékot.

Könyebb lett a lelkem? Talán, de még mindig nem mertem leírni sokmindent, sok érzést ami drasztikus változást idézne elő. Talán eljön az ideje, talán nem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.