Most kicsit valahogy úgy érzem magam, mint aki bandukol egy csodaszép úton, egyedül van, de mégsincs egyedül. Nagyon jól érzi magát saját magával.

Csakhogy valami mégis hiányérzetet, fájdalmat kelt. Valaminek a hiánya, vagy inkább valakinek? Igazából nem is tudom eldönteni, hogy ahoz a valakihez ragaszkodom ennyire és hiányolom akit látni akarok benne? Vagy a valós személye vált ki belőlem ilyen érzéseket. Kicsit bánt, hogy magamra hagy. Igazából persze miért is ne tehetné?! Ugyan borzasztóan szomorúvá tesz a dolog, hogy csak ennyit jelentek neki. Lehet, hogy tévesen érzékelem, de jelenleg az az érzésem, hogy köszöni szépen amit eddig tettem és hogy meghallgattam, meg mindig ott voltam amikor szükség volt rám, nem kis konfliktusokat vállalva ezzel. Azonban most, hogy a probléma megszűnni illetve megoldódni látszik, köszöni szépen a dolgot, meg egyébként is van jobb dolga. Kerek perec kimondom, baromi szar érzés. Ha eszembe jut gyakran borzasztóan egyedül

érzem magam. Azt hiszem hiába hisz az ember valakiben, és mások véleménye ellenére is érzi és tudja, hogy jó ember, és társ, és barát, és fontos, mindezek mégsem jelentenek garanciát arra, hogy ne tévedhetne egy óriásit. A fura az, hogy én még ezek után is képes vagyok "hinni" benne. Hinni, hogy lehet valaki fontos a számára csak úgy! 

Nem legyőzni kell az akadályt - hanem túljutni rajta. A folyó nem áll le vitatkozni az útját álló sziklával, hanem átfolyik rajta, s derűsen rohan a tenger felé.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.